Képekkel teli lap

Nem voltál itt velem, és azt akartam, hogy halld minden egyes gondolatom…

Talán megkérdeznéd: Hogy utaztál? Mire gondoltál közben? – Hát figyelj jól:

Fogj meg egy papírlapot, álló helyzetben. A legfelső oldalának közepét kell mindkét kezeddel, 3-3 ujjaddal megfognod, gyengéd erővel. És most tépd be egy centit. Aztán fogd meg kintebb, ugyanazokkal az ujjaiddal, mindkét felső élét. Húzd egyik kezed magad felé, másikkal távolodj. Látod? Teljesen tépd el. A szívem.

Nem voltál ott velem, így a léted és a hiányod különböző érzéseket vésett belém. Vettem egy füzetet is nekünk, és a város utcáin járva alig vártam, minden ízemben remegtem, hogy írhassak Neked.

A Tisza felé gyalogoltam így: én, és a remegés. De még mielőtt odaértem, egy templom elé leguggoltam, hogy kiírjam magam. Egy kő pad mellett vagyok, a szoknyám a földet sodorja, a hajammal táncol a szél, és a füzet lapjai kacéran lökik meg a tollam. Tudom, mennem kellene a folyó felé, de írnom is fontos, nem fér addig belém a Tisza.

Hoztam Neked ajándékot is: Évek óta ismerek itt egy lovas szobrot, ami egy faltól 2 méterre van. Ahogy elmegyek előtte, látom a falra vetődő árnyékát. És most figyelj jól: menj vissza, nézd meg még egyszer. Nem is arról süt a nap! Valaki festett egy árnyékot, hogy ne legyen magányos a lovas és a lova, és azért, hogy mindig napfényben legyél, ha erre haladsz. És sok év után, most van itt egy udvar, ahol leülhetsz megpihenni. Ki van kövezve, és kerek asztaloknál, ernyő alatt ülnek az emberek. Az udvart nyitott folyosós ház, és egy tűzfal veszi-öleli körül. Erre a tűzfalra egy barokk terasz árnyékát festették, szoborral a sarkán. Ettől mindig napfényben vagy: ez az én ajándékom.

A Tiszánál állok. Simogattál már a szemeddel vizet? A folyó egész széltében kell, de vigyázz! : a hullámokkal szemben. Lágyan, nyugodtan. Figyeld magad: az érzéstől halvány mosoly jelenik meg a szájad szegletében, de ne félj tőle, senki sem látja.

Nemsokára elindultam a folyó partjáról, hogy ismét írhassak a füzetbe. Arra gondoltam, felül múlod a Tiszát, valóban Te vagy az én folyóm.

Eltelt néhány óra, amióta nem volt a kezemben a toll. Már hazaértünk. Egész úton készültem, hogy folytathassam a füzetet. Azt hittem átírom majd a történetet időrendbe, de rájöttem, már úgy van. Az a másik: a kronológia, de az most nem jó.

Azt mondtad, hogy a férfiak szeretik a vizuális élményt, csak azért mondom el a következőket: Ma abban a ruhában voltam, amiben utoljára láttál: az általad kombinének nevezett kis trikó, a földig érő fekete szoknya, és a pici, fekete bugyi.

A kényelmem miatt levettem a szoknyát, de mert a telefonom a csípőmnél van a bugyimban (mindjárt mondom, miért), így nem az ágyon hasaltam, hanem a földre ültem, magam elé vettem egy sárga fedelű dobozt, azon írok.

A bugyi és a telefon története:

Pontban délelőtt 11 órakor kezembe vettem a táskámból a pici készüléket, és láttam, új üzenet érkezett hozzám. Amikor felbontottam, kiírta, hogy Te küldted:

„Hiányzol!”

Izgalom, keser-gyönyör öntött el, nem tudtam, alkalmas-e, ha válaszolok. Nem tettem, csak azt gondoltam:

„Helyes.”

Mondd Kedvesem! Aki térdig tejszínhabban jár, miért vágyik édességre?

Hát itt ülök, lábaim között a füzettel, és leírom Neked a napom, gyere, menjünk vissza reggelig!

Az alvástól lelassulva megiszom a kávét, és felöltöm a ruhám. Alig várom, hogy lássam a folyót. Te is itt vagy velem, de a hiányod elutasítást varázsolt a szerelemből, így el is döntöm gyorsan: hétfőn csak átküldöm a képeket, nem hívlak fel. Ha Te telefonálsz, küldök egy faxot kézírással (amit most így, a kávé után papírra is vetek):

„A Tiszából hoztam ugyan, de tegnap este mind kifolyt a szememből.

Nem szép dolog, hogy fürdőzöl a szerelmemben, hiszen feltölt Téged, kis hiányokat pótol, melyek talán fontosak. De a keletkezett, a tőlem született többletet a feleségednek adod. A szavaddal nem, de, talán azzal is, a hangoddal is, az érintéseddel is: álltatsz engem. Senki felé nem szabadna ezt tenned. Tudod, velem még a gyermekeidet is megcsalod. Gondolj csak bele…”

Igen, ez az. És a papírlapot a táskámba helyezve, nyugalommal indulok a buszhoz.

Itt a két város között, félúton van a Tisza, egy hídon kell átmennie a busznak. Az utat ismerem, tudom már, melyik fa milyen messze van a folyótól, így izgalmasabb a várakozás.

Ahogy fogy az út, közeleg az áhított kép. Amint haladt a busz a Tisza felé, nagy levegőt vettem, mint aki éhes, és nagyot akar harapni. Tudtam, akkorát kell, hogy Neked is jusson: megígértem, viszek a szememben belőle.

A levegővétel addig tartott, míg oda nem értünk, és haraptam, széltében-hosszában. Nem volt elég. Hagytam, hogy szétterüljön bennem, mindenhová jusson, a szemembe is.

Alig vártam, hogy a busz Szegedre érjen, tudtam, elmegyek még ott is enni ebből a különleges táplálékból. És gondolnom kell Rád is.

Elindultunk a városban gyalog, sütött a nap, simogatott. Ahogyan Te teszed velem minden nézéseddel. Emlékszel, hogy mondtam? : Ilyenkor virág vagyok, aki az éltető sugártól elkezdi bontani a szirmait, és élvezettel, gyönyörrel nyújtózva, és oly mohón, hogy már az alsó szirmok ki is hullanak a nagy sütkérezésben. És ez a virág, aki fürdőzik a fényedben, most a folyó vizével is meg akar telni. Milyen szép élet egy kéjesen nyújtózó, rózsaszínű virágnak!

Közben rájövök, be kell mennünk egy írószerbe. Ceruza, ragasztó, ez-az… És egy virágos füzet. Igen! Le kell írnom Neked a folyót, a fényt, mindent. Sietve mentem a polchoz, ahol két megfelelőnek tűnő füzet is volt: az egyiken narancssárga alapon piros virágokkal, a másik hideg kék színen rózsaszínek. Ez az, hiszen a mi virágunk jeges körülmények között is bontja a szirmait.

Vettem Neked képeslapot is, hogy ne csak szóbeli, hanem képi színeket is kapj.

Vittem a kincseket, és szövögettem a gondolatokat.

10-re értünk a fodrászhoz, beszélgettünk, hajaztunk, és ezen a helyen kaptam meg az üzeneted. Nem gondoltam, hogy írni fogsz, nem vártam, azaz már letettem róla. Azóta van a bugyimban a telefon, és amikor azt látják, hogy megigazítom, Neked érezned kell: simogatom az üzeneted.

Miután végeztünk, sétára indultunk. Egy cukrászdába tértünk be, a pulton száz féle fagyi, ezer színben pompázott. Pohárba kértem, megbeszéltük, leülünk a teraszra, és beszélgetünk. Amikor vittem a kezemben a jeges kelyhet, már láttam is a képet: ha Neked fagyit vinnék kóstolóra, a testemre kérném a hűs, gyümölcsös gombócokat.

Sokat beszéltünk, nevettünk, majd a barátaimat a villamoshoz kísértem, és elindultam a Tisza felé. Ezen részen, félúton guggoltam le a kőpadhoz, a templom mellett, de ezt már írtam.

Észre vetted? Az írásomban sincs idő, mint a szerelmünkben.

(Most kivettem a telefont, gyönyörködöm az üzenetben. Hiányzom Neked.)

Na figyelj, megint kanyarodunk: eljöttem a folyótól, mert Te felülmúltad – itt fejeztem be kora délután az írást.

Közben betértem egy boltba, ruhákat nézegettem. Ma csak a szememmel. Régebben megfogtam, tapintgattam, forgattam őket, de most valami zavart. Csak pár perc múlva jöttem rá, hogy a hátam mögött összesúgtak a próbababák: „Figyelj! Ez az a nő, aki szereti a férfit, akinek felesége és 2 lánya van.”

Később buszra ültünk, jöttünkben is haraptam a folyóból, és csukott szemmel, gondolatban vártam, hogy ha eléd állok, megkérdezzem:

„Írtam egy füzetet. Elolvasod?”