Útnak indulok

A fáradt napfény benyúló sugarai már csak a függönyt simogatták gyengéden, az ágyig nem ért el erejük. A napsütés teli volt melegséggel, de a nyáron oly tikkasztó hevület nem volt jelen benne.

Régóta terveztem az utazásom, és ez a nyugodt nap alkalmasnak tűnt a kezdetre. Elővettem a bőröndöm, az ágyra tettem kinyitva, hogy kényelmesen tehessem a dolgom.

Mint egy kezdő festő első próbálkozása, meleg színű csendéletté vált a szoba: a piros-bordó-narancs kockás ágytakarón a barna, kinyitott táska, és mögötte a fénnyel átszőtt halványsárga függöny. Kicsit megakadt a szemem a sárguló lombokon: milyen szép volt itt a tavasz, széthúzott függönnyel élveztem a rügyező fák látványát. Nyáron a nap lázas sugaraitól a fák lombja nyugtatta a szobát. Csodás hely!

Láz nélküli nyugodt csomagolás vette kezdetét. Hónapok óta terveztem, és végre éreztem is: felkészültem az aszkéta életre. Hirtelen átfutott rajtam a gondolat, hogy nem kell oly sok mindent vinnem, hiszen csak magamnak, magamért, magam leszek a kiszemelt helyen. Mint egy barlang – ennyi fájdalom után a rejtettség jelentett biztonságot. Kész vagyok rá; kész arra is, hogy kettesben legyek minden pillanatban a saját gondolataimmal. Ez eleinte elrémisztett, így barátok társaságát kerestem minden este. Mikor már terhes lehettem nekik, és a beszélgetés témája is fogytán volt, befogadott az éjszaka zaja. Zene, tánc és koktélok tartották távol a fájdalmat okozó gondolatokat. A képed mindig itt volt velem. Mindenhová elkísért. Persze, csak a fejemben. Nem tudtam feledni a tekinteted, amint szép reményeket sejtetve rám csillog. Minden nap rám csillogott, azóta is, hogy bevallottad, nem voltál felém becsületes. Próbáltam neked elmondani, hogy mennyire fáj, de nem jött ki hang a torkomon; és te észre sem vetted szenvedő, hangtalan tátogásomat.

Elég idő telt el, hogy megnyugodjak, és szembenézzek a ténnyel, hogy nem vagy mellettem. Nem fáj a szívem: kicsit kitépődött, már nem is vérzik. A párnám mellett, lassú dobogással várja mi lesz vele. A bőrönd sarkába pont be tudom tenni.

Egy ideje már így élek, és micsoda szerencse, nem kell mindig magamban cipelnem egy lihegő szervet, pihenhet kedvére, biztonságban, a szobámban. Így jöttem rá, hogy szív nélkül is lehet élni. És szeretni. Mert minden zsigerem és szövetem rád vágyik, minden pillanatban.

Ekkor egy szorítást éreztem a szívem helyén. Az ágyra nézve láttam, hogy a dobogás kipréselt néhány könnycseppet. Erre az érzésre nem számítottam. Hirtelen jó lenne kinyitni az ablakot, belekiabálni az őszbe: „Szív nélkül is fáj! Nem hagyhatod el a szíved!” Meglepetésükben a sárguló levelek egyszerre engednék el az ágakat, mint ahogy egyszerre engedtem ki mindent a kezemből. Jó lenne a földre hullni és zokogni, és most úgy fest, ehhez is erő kellene.

Könnyebbnek tűnt folytatni az elkezdett munkát, válogatni a holmikat, és csomagolni a lemondó élethez való legszükségesebbeket:

tükör – hogy ellenőrizni tudjam minden nap, elég vonzó vagyok-e, ha váratlanul összetalálkozunk,

csipkés alsónemű – hogy amint megjelensz, méltó nőiségemben mutatkozzak,

és egy édes kis kurta ruha – hogy kívánatosan becsomagoljam az ajándékomat.

A lényeg megvan. Most már csak farmer, póló, fogkefe, ez-az. Indulhat a nyugalom, a nélkülözés és elmélkedés. Hátha arra jársz….