Repülök

Ködös, homályos képnek tűnik az a délután. Már amikor történt is, ugyanígy éreztem.

Ülök mellette, ő vezet, mert ez így van rendjén. Nézem, símogatom a szememmel, ölelem a szívemmel. Néha az utat nézi, akkor pillantásaim titkos táncot lejtenek a szerelemtől.

És amikor rám néz... Olyan mély érzéssel, vágyakozással, ki nem múló szerelemmel, hittel, reménnyel. Megérinti a kezem. Mindig el szoktam olvadni, és most ezer és ezer fénykép, különböző arcok válnak hirtelen eggyé. Ijesztő, és borzongató. Nézem, már nem úgy, mint az előbb. Egy gondolat-szál tapadt rám, és ahogy le akarom magamról szedni, ahogy húzom, olyan tapadós, olyan sok szálból áll. Átölel, besző, nem enged. És már nem is tudom, hogy amit gondolok, róla gondoljam, vagy magamról.

Az előző nyugalom, szeretet valahogy jelentéktelennek tűnik hirtelen, ami ott terem a helyén, az a mély szakadék, amibe zuhanok. Már megint zuhanok. Azt hittem, most megúszom, de valahogy ez is olyan, mint az emlékek pókhálószerű, tapadós szála. Nem tudok szabadulni a zuhanástól, nem állít meg az autó ülése sem. Már nem is látom a boldog tekintetét, csak szédülök, és homályosan rémlik minden.

Egész sokáig zuhantam. Talán egy órán át éreztem a bizonytalanság okozta súlytalanságot. Nagyon elfáradtam, és arra vágytam, hogy szerethessem. És innentől ahányszor csak szerettem, súlytalan lettem.

Tudok repülni....