Kellemes tavaszi nap, amikor arra ébredek, hogy egy lassú, tüdőt nyújtóztató sétát kell tennem a környékünkön. Itt élek közel két éve, és még nem vettem a fáradtságot. Valahogy mindig, minden reggelen magukhoz húztak már a kávézás ideje alatt az irataim, a számítógépem, és egyszerűen nem engedtek. Nem is akartam látni, mi zajlik köröttem a világban, hiszen annál fontosabb volt a dolgom, és a legfontosabbak mindig benne vannak a hírekben. Mert ez az, ami a megélhetést befolyásolja…!
Ezen a reggelen eltűnik minden a tudatomból, csak az áhítozó részeim bizsergő kívánságát érzem illatokra, színekre, hangokra. S már megy is a lábam.
Ahogy kiléptem a házból, azonnal éreztem is minden részemen a bőröm mosolygását: kényelmes, puha ruha, simogató levegő! Lassan minden darabom, minden sejtem mosolygásával talpaltam peckesen a járdán, csodáltam az integető fákat, nézegettem a virágokat, belestem az ablakokon, láttam, észleltem mindent. Élek! Micsoda élmény! Milyen könnyed is tud lenni a járás, ha nem viszel magaddal semmit, csak a nyitott szíved-lelked!
Boldogan feledkeztem a gondtalanság és az élet felismerésének gondolataiba, szinte repültem, táncolt minden porcikám, és már nem is hallottam semmit, a hangok egyvelege békés búgással festette alá vidám túrámat.
- Negyven éve vagyok itt – szólt valahonnan a háttérből egy szerény, magányos hang – pont ma negyven éve.
Megtorpantam. Ez az egyetlen mondat volt, ami megakasztotta a fülem, mert ezt mintha valaki nekem szánta volna. Mivel a járdán nem volt rajtam kívül senki, az ablakokat pásztáztam végig, talán onnan….
- Ma van a születésnapom – hangzott szerény mosolygással a hangban.
Kicsit zavarodott lettem, hiszen még mindig nem találtam szememmel a hang gazdáját. Kis gondolkodás után jöttem rá, hogy nem is lelhetem, hiszen gyermeket kerestem a vékony, csendes hanghoz, ő meg negyven évről beszél.
...
A teljes írás jelenleg szerkesztés/megjelenés alatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése