Innen, az ajtóból egy átlagos söröző: két asztalnál férfiak iszogatnak, a cigaretta füstje fátylat terít asztaluk társaságára. A pultban szorgoskodó, igen jó vágású férfi épp sört mér ki, míg a pultnál ülő nő fáradt testtartással támaszkodva issza kávéját, tekintete oly távolra visz, mit gyalog nem tennénk meg szívesen ezen a tikkasztó napon.
Daliás termetű pincérünk, kinek nem lesz neve a történet folyamán, dolgait elintézve hősnőnkhöz fordul, kínálja, komfortját szolgálni kívánja. A hölgy egy erőtlen mosollyal nyugtázza a jó szándékot, nem kér semmit, köszöni. A válasz nem volt mérhetően egyszerű, s még a bónusz-mimika is kísérte a hálát, a vitéz felbátorodik, megszólítja a tépett szívű nőt. Mielőtt mesélni kezd, díjazza, nyugtázza a mosolyt, mert ilyet már régen kapott. S kérdés nélkül útjára is indul a szó-zuhatag, miért...
....
A teljes írás jelenleg szerkesztés/megjelenés alatt.
Micsoda képek! Micsoda érzések!
VálaszTörlésOlyan szépen formázod össze a szavakat... olyan ízes-édes, mint amikor a régen várt kedvenc ételemből az első falatot vagy épp belőle az utolsót ízlelgetem a számban, az érzékeket igyekezve szétválasztani, mégis egyben tartani.
Ez a kedvenc részem:
"tekintete oly távolra visz, mit gyalog nem tennénk meg szívesen"
Nem."ma en akartam."De..sorokba ontott gondolataid elfeledtettek velem hogy miert gondoltam azt, hogy a Fold gyorsabban forog nelkulem.;)
VálaszTörlés