Könnyek

A bennem lévő összes fájdalom összefogott, s egyszerre ejtettek egy-egy könnycseppet. Munkájuk nyomán hatalmas feszítést éreztem a szívemben a felgyülemlett sírástól, és szememen át keresett a bánat-patak helyet magának. A két patakból órák múlva tenger-áradat keletkezett, mely visszafordíthatatlanul fojtogatott, akadályozta lélegzésemet. A fulladástól eszméletemet vesztettem, és vitt az ár, vitt magával hegyek-völgyek között, erdőkön át. Amikor a tisztásra érkezett, a mosolygó virágok és életerős füvek alatti föld szomjasan itta a nedvességet.

Hajnalban itt ébredtem, már nyoma sem volt az áradásnak, csak a szívemben érzetem a hirtelen megüresedést, és a könnyek okozta feszítés fájdalma sajgott.

Feküdtem a hajnali nap fényében, szellő simogatott, és madarak énekelték a boldog élet dalát. Ahogy szétnéztem, csak a virágok, füvek voltak tanúi a zokogásnak: amit a föld beivott, és ők magukba szívtak, hajnalra kis csillogó könnycseppekké lettek a levelek és szirmok szélén. Mosolyogtak, de nem szóltak, hiszen ők érezték, átélték fájdalmam. Megnyugvásomhoz ezzel segítettek, ám én még kértem őket: kiabálják a világba fájdalmam, hogy a szél is értesüljön róla. Lágyuljon meg tőle, és ha szeretteimhez ér, ne legyen vad, csak lágyan érintse meg őket.

Így csillapodott bánatomba, aki belefürdeti arcát, kellemes, simogató nyugalmat talál.