Lassan lépkedsz

Lassan lépkedsz az üres utcán, mintha ezer teher húzná üres válladat. Már nem zavar a magány, inkább a napfény az, ami simogatásával összehúzásra készteti izmaid. Nem akarod, hogy simogassanak, azok az idők elmúltak. Kiürültél; mint egy üres báb, vagy pléh-doboz lépkedsz. A cipőd kopogása emlékeztet, hogy valóban kint vagy. Üres vagy, és ez már így van jól, elengedted a nagy érzéseket. Egy ideje nincsenek álmaid, vágyaid; terveid nem szorulnak átírásra, elég fehér festékkel lefesteni a listáról. Már nem akarsz szeretni, és nem akarod, hogy szeressenek. Ezt a két, régen még legfontosabbnak ítélt dolgot is bedobtad a kukába. A kukába, ahová az emberek az értékeiket dobják. Még ezek is befértek. Már nem mosolyogsz, nem könnyedek a lépteid, és erőfeszítésbe kerül egyenesen nézni magad elé. Valahogy a föld hívja, és rabul ejti tekinteted. Azért néha szétnézel, és látod: senki észre nem veszi a hiányt: amiket kidobtál, nem hiányzik senkinek. Neked sem. Még akarnál szeretni, még talán jó lenne egy kis simogatás, de ki vesz ki a kukából ilyen idejét múlt dolgokat…? A sírás már régen nem megy, elapadt az a kút is. És te valahogy mégis lépkedsz, teszed a dolgod, mint a többiek. És ez így van jól. Befogadott a világ…