Nem jól fejeztem ki a múltkor:
Azt mondtam, mindig, amikor búcsúzom, örökre köszönök el Tőled. Nem, ez nem így van. A búcsú a boldog együttlét édes lecsengése. Élni próbálok meg úgy, minden percben fel vagyok rá készülve, hogy többé nem jössz, nem hívsz. Ügyelek úgy élni minden percem, hogy ha ez bekövetkezik, ne törjek össze. Méltatlan lenne Hozzád, méltatlan lenne ahhoz, ahogy felkaroltál és ápoltál. A munkád, a törődésed húznám át egy tollvonással, ha a válásunktól tönkre mennék.
És ahogy ezen gondolkodom, rájöttem, csak most értettem meg, ahogy évek óta élni szerettem volna: úgy köszönni el szeretteinktől, mintha ez lenne az utolsó lehetőség rá. Tenni igyekeztem, de nem értettem. Persze, sokszor nem is tettem….
Valami olyan boldog üresség és magány tölt el a létedtől, ami így leírva nem is nyerhet értelmet.
Figyellek, és folyton tanulok Tőled. Néha majd’ „belehalok” a boldogságba, hogy rám figyelsz és nekem beszélsz. Lassan úszó részecskék az űrben, ősrobbanás, teremtődés, minden zajlás részese vagyok, megízlelem őket.
Aztán feleszmélek, és nem értem a teret és az időt. Most volt, minden most volt, és az a két évtized, amit átéltem, már itt, megint melletted csak egy álomszerű köd. Pedig valóság, mert megéltem és megtört.
És a boldogság-érzés, ami, ha megérkezel, kikerekedik, virul, él! Ahogy minden idegszáladdal ölelsz, ahogy elsimítod a ráncaim, felfrissíted a lelkem.
Próba ez a javából. Próbája időnek, a világmindenségnek; és ahogy ez a próba szívet-lelket nem tör meg…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése