Évek levele

Nemrégen köszöntünk el egymástól, mégis kényszert éreztem, hogy írjak Neked, írjak az emlékeimről, a gondolataimról.

A régi búcsúzásról nem írok, mert úgy mart meg a váratlansága és az elvágás ténye, hogy... nem emlékszem. Nem emlékszem, mit is mondtál pontosan, és nem, hogy én mit válaszoltam. Álltam, és egyre távolabb kerültem tőlünk, mert ez egy olyan pillanat volt, ahová nem kívánkoztam.

Nem akarod tudni, hová megyek, és nem is ejtesz róla szót, én hol lelhetlek meg.

Olyan könnyedén engedtél el, olyan bizalommal és nemtörődömséggel. Én csak az elengedés tényét éreztem, hogy nem kívánsz látni jó ideig, s hogy közel sem érzed azt, amit én.

Miért?

Mert folytonosan a hódításaiddal hencegtél. Mert olyan apró lettem melletted, olyan megsemmisült, olyan nőiségétől megfosztott lény, aki ragaszkodott a barátságodhoz, akarta a finom összefonódás, az együttjárás köteléket, s be kellett érnie mással. Mert nem fogtad meg a kezem, nem mutattad jelét, hogy átölelnél.

Szenvedélyes ölelésekről beszéltél lányokkal, melyeket, én akkor, kamaszként, úgy képzeltem, nem lehet megtenni érzelem nélkül. Félelmetesnek tűnt érdeklődésed és szereteted rövid-távúsága, kötődés-nélkülisége. Olyan elérhetetlen volt, hogy teljesítsem vágyaid.

Az erdei sétáink mindig hármasban teltek, ott kullogott a sarkunkban az álmom, hogy máshogy nézel rám, hogy lágyabb leszel, és más értéket is felfedezel bennem, mint másokban.

Nagyon büszkén meséltél, olyan elutasító volt szívem számára a testi igényed. És olyan ijesztő, hiszen....

Muszáj volt vitába szállnom minden szavaddal, hogy megmutassam értékeimet, kincseimet, és hogy lásd, milyen édes ez a naiva-világ.

A szemed csillogása, a ragyogás, ami benne volt, vonzott, nem engedett. A közeledbe kell lennem! Rám kell, hogy nézz! Siettem, szedtem a lábam hozzád, hogy ott, mikor meglátsz, egy kajsza mosollyal, némi hidegséggel adjam a tudtodra: nem úgy van az! (Jaj, ha átölelnél...!)

Hideg őszi és téli esték, a felnőtté érés első életbevágó vitái, amin semmi sem múlik.

Ahogy könyökölsz az asztalnál, a felgyűrt ujjú ingedben, néha átfut rajtam a bizsergés, ami elhatalmasodna, ha megérintenél. Nem tetted. Éreztem, ez valami fura barátság köztünk, valami stabil, melyben igazán nem is számítok. Csak próbálgatod a kardod. De én nem ugrok el! Ha nem kellek, majd megmutatom! Nálam is van kard, ugrálj te is, kedves! - Aztán két suhintás között figyelem az inged zsebét, s ami mögötte van, a szívedet rejtő mellkasod. Olyan jó így is nézni.

Pár hónap múltán odakerültünk a végjelenet helyszínére, és minden szó és tett a gondolataim igazolta: elindulsz, hosszú lesz az út, és nem is akarod tudni, hol érsz majd el. Hát ki akar ott lenni egy ilyen búcsúnál? Hogyan nézzek szembe a ténnyel, hogy most, talán először nem értem el, akit akarok? Mi lett velem? Miért kapom tőled? Miért nem vagyok elég jó, ha annyi mindenki megfelelt?

A legjobb volt nem foglalkozni a kérdésekkel, a legegyszerűbb volt valakit meghódítanom, aki... Valami elveszett. Valamit olyan messzire vittél, hogy nem lelem. Nem tudtam, hol keresselek. Add már vissza....

Azóta sokat mesélek rólad. Talán egy kicsit más színű lencsét tettem a lámpámba, pont olyat, hogy mindenki lássa a fényénél, az erőm győzött egy kérkedő, nőket és lányokat lenéző fiúval szemben. Mert győzött! Vér is folyt, de kinek fontos már!