Lélek-kamat

Kedves tanárom kérése, hogy vessem papírra, hogy az együtt, és a csoportban töltött idő, mivel járult hozzá egyéni fejlődésemhez, illetve magamban milyen hiányosságokat ismertem fel, ahol még fejlődhetek.

Hogy mindez összeszedettnek tűnjék, magamról egy jellemzéssel kellene kezdenem, ám ez lényegesen ijesztőbbnek tűnik, mint maga a megadott téma. Így a nálam szokásos, ’lovak közé csapás’ mellett döntöttem, ami máris megmutatja nekem is, és azoknak, akik írásom olvassák, hogy bizonyos nehéz helyzeteket vakmerően megugrok, lesz, ami lesz, mindenképpen több lesz, mint a semmi. Talán bátornak is látszódhatnék, ezt mégis tagadom. Néha a gyávaság olyan komoly műfaját művelem, ami igazán nem méltó a felnőttséghez.

Amikor a 10 fős csoport találkozott, számomra senki nem volt ismerős, méregettem mindenkit, ahogy velem is tették. Lényegesen jobban kellett megismernünk egymást, hiszen a feladatokat csoportokban kellett megoldanunk, rólunk szóltak, és egymást is be kellett avatnunk eddigi életünk fő vonalába, már az ismerkedés napján.

Az első feladat, hogy egyetlen társammal beszélgessek, bemutatkozzak neki, nem tűnt mindaddig nehéz feladatnak, míg a teljes csoport előtt zajló bemutatkozást meg nem kellett ejteni. Hogy beszéljek magamról, kiemeljem a számomra lényeges vonásokat magamból, kedves és közvetlen legyek, igazán nem megterhelő, megy ez már évek óta. Bár némi gátlás és szorongás szorult belém, megtanultam már az életben, hogy ilyenkor arról beszélek, amiről akarok, ami nem jelent mást, mint hogy a kellemetlen dolgaim nem említem. Igazi könnyítő helyzet, hogy egy olyan lánnyal kell beszélgetnem, aki szimpatikus.

Kettesben érdekes felismeréseket teszünk: közös vonások, rokon végzettség, hasonló mértékek és gondolatok. Milyen jól esik egy kezdődő ismeretségben ez, hogy felvillanyoz! Ha később átgondolom, már adhatom is a választ nagyanyám szavaival: „hasonló a hasonlóval”. Persze ez nincs így minden tekintetben, ám valahogy az ember mégis így választ, illetve egy ismerkedésben mindenki a közös pontokat keresi, hogy több szál kössön össze, legyen kapcsolódási pont, amit a későbbiekben csiszolhatunk, alakíthatunk.

A beszélgetés végeztével, a terembe menve egy nyugalom vett körül, mindenki jót beszélgetett társával, minden pár talált közös pontokat. A következő feladat akkor állított elénk némi akadályt, amikor elhangzott, hogy a társunkat kell bemutatnunk, egyes szám első személyben, az általa elmondottak alapján.

Emlékeznem kell, annál több: kicsit bele kell helyezkednem ’én’-jébe, azonosulnom kell vele. A számomra szokásos döbbenet és félelem jelent meg bennem, majd hamar átlépve ezeket az ’essünk túl rajta’ gondolattól vezérelve pördültem a színre, bemutatni társamat. Már érezhető is volt, itt valami több kell: empátia, sőt szeretet!

Remegő lábbakkal mondtam el életét, az én érzelmeimmel tarkítva. Mert megjegyezni még könnyebb egy történetet, láttam akkor alanyom arcát is, de bizony fel kellene idéznem a hangját is, hogy az érzelmeit is átadjam most a csoportnak. Nos, ebben a pillanatban derült ki számomra: ennyire nem figyeltem. Akkor, ott, jobban el voltam foglalva azzal, hogy belőlem milyen érzelmeket vált ki a lány története, mint hogy őrá figyeltem volna alaposabban.

A szívem a szokásosnál jobban dobogott, a lábam a szokott módon remegett. És itt meg is állok egy pillanatra: készülök mindig a mások előtt való szereplésre, szeretem is, de egy fokozott izgalom jelentkezik ilyenkor, szemmel is látható lábremegés. Valamiféle vizsgadrukk ez, de a feszültség felnagyított jelei jelentkeznek rajtam. Áruló jelek! Középiskolában rendszeresen szerepeltem ünnepeken és versenyeken versmondással, és ott is folyton gond volt a két lábon állással ilyen helyzetekben!

Ahol a szükség, ott a segítség? Beszélgetőtársam ült, így a bemutatkozás ideje alatt a háta mögött álltam, és bár később mások úgy látták, megérintettem a vállát, én most elmondom: kapaszkodtam. Kapaszkodtam, hogy fel ne boruljak a heves szívdobogás, és a lábremegés hatására.

Nos, a többiek szerint jól voltam, alanyom meghatódott, mert szívhez szóló volt a bemutatkozás, bár megjegyezte, hogy ő nem így élte meg. Vettem az adást: túl-játszottam. (Színésznő….)

Míg figyeltem a többieket, folyton megfigyelés alatt kellett magam tartani: mikor hagy alább a szívem dobogásának hevessége. Ez bizony igen sok figyelmemet elvesz másoktól. Ám az életben nem minden felszólalásom válik fellépéssé, ez, itt, az első volt számomra a csoportban, jelentősége volt. Volt is, meg nem is, mert közben úgy éreztem, ez csak 2-3 perc, bármit is gondolnak, majd megismernek. Mert van humorom, sok témáról szeretek beszélgetni (nem is inkább a hozzáértésem a szembetűnő, hanem az érdeklődésem), és mert még sok mindent rejt egy ember, ami percek alatt nem világlik ki. Ezt így gondolom róluk is, a többiekről, bár már van némi elképzelésem. (Atyaég, ők mit is gondolhatnak rólam?... Mindegy.)

Tehát kovácsolódott a csoport, egyre több lett a szemkontaktus, a mosoly, egyre könnyebb volt közvetlennek, őszintének lenni, egyre természetesebbé váltak a saját reakcióim, mozdulataim. Semmi több, mint a megismeréssel természetesre váltottam.

Igen, ez azt jelenti, hogy tudom magamról, hogy bizonyos helyzetekben hogyan mozdulok, és amikor még feszes bennem minden, hát direkt is úgy viselkedek, hogy minél hamarabb láttassam meg magam. Talán más is így tesz? Vagy más nem ennyire zárkózott, csak én feszülök az új helyzetekben? Rengeteg mindenen el kell még magamról gondolkodni.

Egy kicsit megtörném a folyamot, hogy megjegyezhessem: amikor írni kezdtem, azt gondoltam, teljesen más irányba fogok haladni. Jó, nem teljesen, de már megvolt, mit szeretnék kiemelni. Valahogy az elgondolkodás, a magamba tekintés, az őszinteség elvittek a láttatott felületről. Tanár Úr kérem, az őszinte, nyugodt vizeken hajózunk!

(Amit kiemelni szerettem volna, észrevétlenül írásomba fogom csempészni, de itt jegyzem meg, nem kap kiemelést, nem fogok rá külön utalni, mert időközben jöttem rá, nincs nagyobb jelentősége, mint eddig bármely észrevételnek. Egyszerűen az ott, akkor, az életembe is megértést és jelentőséget hozott, mutatott, akkor szükségem volt arra a gondolatra, így a többi dolognál jobban belém ivódott a felismerés pillanata.)

Nos, nem könnyű magamról írni, anélkül, hogy némely pillanatban ne akarnék a magam védőügyvédje lenni! Hopp, egy gondolat ettől: nehezen fogadom el a hibákat. Ha én hibázok, az szörnyű, nem tudom megbocsátani, a kis bakik szelleme is órákig-napokig kísért. Ez nem jó, lehetnék megbocsátóbb magammal, szerethetném magam jobban. És lehetnék megbocsátóbb mindenkivel. Sosem akarom senki részéről figyelembe venni, hogy lehet rossz napja, járhat máshol az esze, vagy ki tudja, mi még… egyszerűen: bocs-bocs, nem így akartam, lépjünk tovább, javítsuk, egyebek. Én hordozom, cipelem a történteket, és hogy nehezebbé tegyem napjaim, gondolkodom rajta, esetenként rágódom is. Nagyvonalúbbnak kellene lennem az emberi dolgokkal, ezen már dolgozom egy ideje, értem is el benne haladást, ám van még min dolgozni!

Mi minden előkerülhet egy gyanútlan agyból, mikor magáról kell írnia!

Tehát itt vagyunk: szerepelek, mosolygok, figyelek, és nem figyelek eléggé, rágódok. És minél jobban megismer a csoport, annál természetesebbek a megszólalásiam. Hogy ebből kívülről mi látszik? Gondolom sok minden, de eddig azzal áltattam magam, hogy jól kendőzöm a gondolataim. Pedig tudom, igen, évek óta tudom, hogy az arcom: a gondolataim tükre, képernyője, egyenes-ági közvetítője. És ha gond ami látszik rajtam, ez azt jelenti: ítélkezem. Nem szép! Ezért igyekszem magamat valamivel jobbnak mutatni? Hogy mások mit gondolnak? Mert ítélkezhetnek? Mint én? Igen.

Nem is ismerem mások mércéjét, értékrendjét! Tehát a magam mértéke szerint mutatkozom jobbnak, és az is lehet, hogy ez a pont a másik ember számára nem is szimpatikus, nem is fontos. Köszönöm, Tanár Úr!

Ezek szerint bizonyos dolgokban eléggé magamba feledkezek. Nyissam már ki a szemem! Mert igen, fontos az egyéni értékrend, de minden kor hozzátesz vagy elvesz az előző korok normáihoz, normáiból. Tudom, hogy hol tart a világ? És ha tudom, és van, ami nem tetszik, az eltűnik az én akaratomra? Nem. Tehát egy olyan jellegű elfogadást igazán jobban kiépíthetnék magamban, hogy igen, ez van, létezik, sokan művelik – majd megjegyezhetem magamnak, magamban, hogy nekem ez ezért-azért, ilyen módon vagy mértékben nem tetszik. Ezt is gyakorlom már egy ideje, de bizony, több figyelmet érdemel: az elfogadás!

Kicsit visszanézek a terembe is, egyik, szintén páros feladatunkra. Egymás munkáját nem látva, dolgozz össze, egy, közös eredmény elérése érdekében. Az egyik irányít a terv ismeretében, a másik cselekvéssel épít, kivitelez. Bizony, egy vadidegennel! Egy csoport-társsal, akit pár napja ismersz, akivel a hétköznapokon nincs mit beszélni, akivel még az sem mérődött be igazán, milyen szavak szükségesek, hogyan is kell szabatosan kommunikálni. Én kivitelezek. Rendelődjek alá? Na jó, próbálom, ám tudom én, hogy mit csinálok! Nála a terv, irányít, de én sem vagyok észtelen! Mivel ő is így gondolkodott, két, irányítást vágyó, de együttes munkára hajlandó ember jelleme feszült egymásnak. Maga a feszülés nem volt látványos, az eredmény jó lett, igen jó, de ott volt kettő, magát érvényesíteni kívánó, erős akarat. Szerepcserénél több alázatot mutatva kezdtünk a közös munkához, és meglepetésünkre, ez tette nehezebbé a feladat megoldását. A fejhajtás! Úgy tűnik, hasznosabb, ha két erő tör egy cél felé. A célt láttuk, s ez előre vitt. Amikor egymásra próbáltunk tekintettel lenni, amikor magunkból lemondtunk egy erős, hajtós darabról, nőtt az egymásra figyelés, lett egy bája a történetnek, de az eredmény alább hagyott. Igazából nem ezt vártuk. Számomra ez azt jelenti, hogy nem elég dalolva, kart karba öltve haladni a cél felé. Egy cél kell, és mindenkiből a legerősebb, leg-célratörőbb akarat! S ha a módszerek vagy elképzelések különböznek is, amikor egy célra koncentrálsz, bizony jó sebességgel halad a csoport.

Ezzel közel sem akarom azt mondani, hogy hagyjuk ki a kellemes emberi tényezőket, inkább azt, hogy egy feladat, egy munka fókuszában annak célja kell álljon! A többi, igen fontos, jelentős, és ízt adó körítés, talaj a lábnak, de nem cél!

Érdekes számomra, hogy itt jobban, mint egy „száraz” tárgynál, meg akarom magam mutatni. Nem szeretek egy megbeszélésen tepeszkedni, türemkedni (erre nem tudok dolgozatba illőbb szavakat), viszont, ha nálam a megoldás, nem titkolom el, rögtön közlöm. De itt magam megmutatása, emberi csillogtatása is szerepet kaphatott, így több ösztönzést kaptam az aktivitásra. S hogy mi a csillogtatás? Csak visszautalnék egy előző részre: ki tudja? Azt csillogtatom, ami nekem fontos, és közel sem biztos a hatás, hiszen mindenki saját mérték szerint él.

Milyen igaz, egy kedves ismerősöm gondolata: mindenki azt mutatja meg magából, amiben különbözik, és azt nem, amiben ugyanolyan.

Azt hiszem, sosem írtam még egyfolytában ilyen hosszan, főképpen nem magamról, így ismét egy tudnivaló nekem, rólam: többre vagyok képes, mint néha hiszem. A múlt évben többször jelentkezett nálam ez a felismerés, így a gyávaságom és félelmeim ideje kiirtani. Mások már mondták rólam, nem is értem, honnan tudták ezeket. Tehát ideje jobban becsülni a személyt, akivel folyton együtt vagyok, lehetünk még jobb-ban is: én, velem! Olyan dolgokra vagyok képes, amikbe évek, elvesztegetett évek alatt nem fogtam. No. Azért nem vesztegettem el az éveket, másra, máshogyan használtam, ami épülésemet szolgálta. És bizony sokszor ’ugrottam meg’ olyan feladatokat, amik elhangzásukkor ijedtséget váltottak ki belőlem. Tehát, az ijedtséget is mellőzni kell, hátra húz. Olyan valamit kell elővennem, ami előre visz, bátorít, terveket kovácsol.

Tudtam én eddig, hogy a tervek kovácsolásához is kell bátorság és erő? Önbizalom?

Milyen bölcs tanító az élet! Amik itt felsorakoznak, mind a képzés kapcsán, mind az életem kapcsán felhozakodtak, előbb probléma, majd döbbenet és felismerés formájában. Már csak változnom kell, bíznom magamban. Nem csak úgy mint eddig, hogy: úgy is túlélem. Ennél többre van szükségem: megcsinálom! Megoldom! És képes vagyok új és új célok kitűzésére és megvalósítására!

Köszönöm szépen, hogy megírhattam a feladatot!